A szekér halad… ezúttal Újfalusi Gábor igazgató úr kezében a gyeplővel. Gábor azon ritka emberfajtához tartozik, akik sűrű ködben is tökéletesen látnak, ennek következtében a sztrádán megengedett sebességgel hasítjuk a számomra konokul egyhangú, áthatolhatatlannak tűnő szürkésfehérséget, beszélgetve persze a közművelődésről, ami mint tudjuk, leginkább magyar. Mindeközben folyamatosan nyomom jobb lábammal a nem létező fékpedált, azon a bizonyos anyós-ülésen, s magam nyugtatva ismétlem hangtalan a jól ismert két verssort: „Az országúton végig a szekérrel / A négy ökör lassacskán ballagott”.

A sűrű ködtől nagy ritkán látható pálya-szelvényt és a megtett kilométert jelző útszéli táblákból azért folyamatosan kikövetkeztethető, hogy voltaképpen merre is szekerezünk. Lepsénynél már határozottan optimista vagyok, a tengerszint felett, 88 méter magasan ívelő Kőröshegyi völgyhíd (viadukt) túloldalán már biztosra veszem a november 29-ei találkozót zalai kollégáinkkal, a Balaton fővárosában, Keszthelyen.

 Ezt a szikár tényt Ruzsics Ferenc, Keszthely város polgármestere hangsúlyozta, köszöntve a Goldmark Károly Művelődési Központ és Balaton Színház gyönyörű kamara termében egybegyűlt, mindenre elszánt zalai kollégát. Nem csak a köd konoksága, de az a „katasztrófa túrizmus” ami jellemzi most Keszthely megújuló főterét (by Ruzsics Ferenc), egyaránt emberpróbáló elszántságot feltételezett az egybegyűltektől. Ezért minden tisztelet és köszönet a Magyar közművelődésért programsorozat keszthelyi támogatóinak.

Korábban, egy levélben már leírtam, és most megismétlem, ha a keszthelyi művelődési központ is része a magyar közművelődésnek, márpedig példamutatóan az, akkor ki ellenünk? No persze, tudjuk mi azt pontosan, hogy ki és kik. Játsszunk el a gondolattal: a Balaton fővárosának főterén egyfelől, sétáló utcájában másfelől, mi mindent tudna működtetni ama bizonyos profitéhes tulajdonosi csoport a mai kánon-vesztett viszonyok között, egy közfeladatot ellátó, Keszthely polgárainak teljes körét emberségében gyarapító, és mindenki számára könnyen megközelíthető művelődési központ helyett! Ezért kell minden köszönetet és tiszteletet megadni a város vezetőinek, a keszthelyi önkormányzó testületnek és a művelődési központot használó civil közösségeknek, valamint az ott dolgozóknak, hogy lehetővé teszik a Goldmark Károly Művelődési Központ és Balaton Színház ilyen körülmények közepette és ilyen színvonalon megvalósuló működését. A most formálódó Országos Közművelődési Program szegletköve ezen az intézmények, önkormányzatok támogatása.

Konczér Katalin (a kilenczek egyike, mármint Katalinok, Katák), a Zala Megyei Közművelődési Intézmény igazgató asszonya a naptári évhez igazodva mutatta be a megyei közművelődési gyakorlat sokszínűségét, módszertani változatosságát, szolgáltatá¬saik és kapcsolataik gazdagságát. Azt, amit csak a megyeiek tudnak a közművelődésben, mert ez a hivatásuk. Együttműködve a szakemberekkel, az intézményekkel, a polgár¬mesterekkel, a civilekkel és csoportvezetőkkel, tanárokkal és diákokkal, a közművelődés csodaszereivel a legkisebb településen is képesek életet adni rég elhaltnak hitt értékeknek, netán ünnepet varázsolni a mindennapokba, de a nagyrendezvényeket, fesztiválokat is profi módon megszervezik, hiszen ezek kitalálóit, alapítóit is zömmel az ő soraikban találjuk. Otthon vannak a megyében, ezt láttuk és hallottuk Kati előadásából, ezért éreztük mindannyian, hogy az így kialakuló összkép pontosan olyan változatos és bámulatra méltó, mint maga a zalai táj.

Az előadás gyönyörű dia képeit nézve (a Zalai Mentor mindenese, a két hónapos ifjú házas, Gödörházi Norber elégedetten figyelt!), és Kati kérdésfeltevését végiggondolva: ki fogja ezután, a megyei településeket képviselő testület után hitelesíteni azt a megyei értékrendet, amit itt láttok – bizony elszorult a szívem, nem is kicsit.

E szép panoráma után Ágota, vagyis Ági, egészen pontosan Csengei Ágota, az intézmény igazgató asszonyának előadása lendített vissza a valóságba. Előadásának címe: „Mertem nagyot álmodni”. Ezt a három évvel ezelőtt beadott pályázatáról mondta, és prezentációjával támasztotta alá, az álomból valóság lett. Az intézmény munkáját megismerve (pedig itt reduktív ppt-filet láttunk) biztosra vehettük, hogy Ági nagy álma után a kollégái talán még aludni sem nagyon tudnak, minthogy a programok és feladatok sűrűségéhez a 0-24 időt is kétszer kell szorozni. Látogassuk meg az intézmény honlapját, amilyen gyakran csak tudjuk, és látogassuk meg a „Goldmarkot” is, amilyen gyakran csak tudjuk. (Bár azt nem árt tudni, hogy a „Nők hete”, a „Kozmetikumok-fitness”, az „Anyák tornája”, a „Gyerekek Anyja” az „Anyák Gyereke” és hasonló tematikus programok sokasága mellett az apák mintha mellőzöttek lennének e kiváló művelődési központban, ám számukra annyiféle borút (bor-út) kínál hasznos időtöltést, hogy keservre annyi hű kebelnek semmi oka sincs.)

A nap további része már hazai pályán zajlott. Jómagam angol nyelven kezdtem a Magyar közművelődésről és a programsorozatról szóló előadásomat. A régi hagyományra való tekintettel, ami engem a Zala megyei népművelők színe-virágával összeköt, s hajnalok hajnaláig is képes összetartani. Hársfalvi György (nem Gyuri!) ajkán a „Yes”, netán „yes-yes” zengése egy shakespeari erkély-jelenettel felér, hiszen Gyenesdiás volt életadója e szavaknak, nem holmi ködös Albion. De nem sorolom tovább, mert leírva mindez csupán lehangolt cimbalom, valaha pompázó, elhervadt csokor. Szerencsémre az egybegyűltek között a Pest-megyei Vácról fölismertem három kolléganőt – nyilván bizonyos agyelszívási szándékkal lejőve Ők a még zordabb Börzsöny aljáról –, így megtörve angol-fogadalmamat, végül is közös magyar nyelvünkön beszélgethettünk jófajta gondolatok összetartozásában.

Ez szerencsés volt azért is, mert a magyar nyelv ápolása a megújuló közművelődési stratégia kiemelt fejlesztési területei között van, tehát a magyar nyelvvel való minden ügyünk a közművelődéstől elválaszthatatlan. Ám jó volt azért is, mert a gondokon, a problémákon, a veszély-érzet számtalan tünetén mégiscsak igyekezett, s talán tudott is győzedelmeskedni az összefogásban, a jó példák sokaságában megtestesülő remény, az a tudat, hogy van értelme mindannak, amit együtt csinálunk Zempléntől Zaláig.

Keszthely ezért is vívta ki magának – Ági vezetésével, kitűnő elődök nyomán – a méltó helyet a magyar közművelődés Helikonján.

Szerettem volna ezzel a reménysugárral belevilágítani az ekhós szekér jövő útjának kifürkészhetetlenségébe. Realista vagyok, tehát bizonyos értelemben aggódok. Minded¬dig kiváló kolléganők (igazgató asszonyok) vezérelték sarkcsillagként a közművelődés ekhós szekerének útját.

Ám most két helyszínen (Baja, Nagytilaj-Vasvár) férfiak veszik át a stafétát, noha kiválók, hisz melyik a nemükből nem az. Nevüket egyelőre fedje homály, és bíztassa tollam reménység. Bár optimista nem vagyok. Ha a bajai és a vasvári állomás után is folytatódik az Útinapló, talán felülvizsgálom negatív előítéletemet a férfiakról, legyenek bár a Szellem-Olymposzának megbecsült formátumai, vagy a programokat pontosító és legépelő, majd a grafikusoknak érthető utasításokkal átadó, a levonatot számon kérő és javító, a később kapott információkat átvezető, sziszifuszi munka alázatos szolgái.

Lejegyezte, Németh János István

                                                                                                                                                                          

Kapcsolódó tartalmak:

 

 

Forrás:NEFMI Közművelődési Főosztály

Szerző:Dr. Németh János István