Különleges kiállítás megnyitására került sor 2010. június 13-án délelőtt a Nagymarosi Képzőművészeti Egyesület Váci út 21. szám alatti kiállítótermeiben.

A Pest Megyei Közművelődési Intézet 2007 őszétől három oktatási időszakon áthúzódó képzéssorozatot szervezett a megye amatőr képzőművészeinek. Kezdetben a megye 15 településéről érkeztek alkotók foglalkozásainkra, az elmúlt időszakban már 31 község, város képzőművésze élt az intézményünk kínálta lehetőséggel.

A képzéssorozat művészeti vezetője Bálványos Huba Munkácsy-díjas grafikusművész tartotta esztétikai-művészettörténeti előadások mellett Budapesten és Nagymaroson zajlottak a tematikához kapcsolódó műhelygyakorlatok, amelyeken Bálványos Huba mellett Fiók László festőművész szakmai irányításával folyt a műbírálattal, szakmai konzultációs lehetőséggel kiegészített műhelymunka.

Intézményünk a művésztanárok segítségével arra vállalkozott, hogy az elmúlt három év képzéssorozatának tematikáját követve, mintegy számot vet annak eredményeivel, és kronologikus sorrendben végigvezeti a résztvevőt és az érdeklődő látogatót e „Három év” alkotómunkájának fejezetein. 46 alkotó 187 munkája szemlélteti a termékeny tárgyidőszakot.

 

 

A Képzőművészeti Műhely tagjai és művésztanárai maguk is örömmel szembesültek a kiállításra beválogatott anyag gazdaságával. 

A látvány, az élmény magért beszél, a beszámoló kiállítás jól reprezentálja a három év munkáját. Tehát a Pest Megyei Képzőművészeti Műhely magasabb osztályba léphet, 2010 őszétől emelt szinten tovább folytatja alkotómunkáját. 

Az alábbi cikkben Bálványos Huba Professor Emeritus, grafikusművésznek a kiállítás-megnyitón elhangzott gondolatait olvashatják, melyet Fiók László festőművésszel, a Képzőművészeti Műhely elkötelezett művésztanáraiként - ketten jegyeznek.

Gaál Anna

 

 

Egy kiállítás mindig nagy esemény, a kiállító művészek lelki világát - jó értelemben véve - nagyon felbolydító fontos esemény. Ez a kiállítás, amit most rendeztünk Nagymaroson, különösen ilyen. Mert számvetés. Az életben mindig felfokozott jelentőséggel bír minden számvetés. Márpedig most tisztes önvizsgálattal három évre tekintünk vissza ezzel a kiállítással.

A kiállító amatőr művészek életében volt három olyan év, amikor újféle módon vehettek részt egy képzési folyamatban. Újféle körülmények között, újféle értelmet kapott az autodidakta jelző, amivel az amatőr művészt szokták illetni. Az autodidakta szó önképző folyamatot szokott jelezni, ami most teljesebb tartalmat kapott attól, hogy ez ezúttal szakmai irányítással és közösségben történt.

A képzés pontosabban illik rá, mint az iskola. Mert ez nem iskola, nem rajzszakkör. Nem gipszminták rajzolása folyt. Az iskoláztatás rossz akadémikus hagyománya, hogy Michelangelo Dávid szobrának orrát, száját, fülét, szemét külön-külön rajzolják gipszmintákról, izzasztó igyekezettel, hogy megtanuljanak embert ábrázolni. Ezek a fej-elemek Michelangelónál egy drámai kifejezést hordozó arc részei, ám ezekből a részekből nem épül össze a kifejezés képessége a rajzolókban. 

Ars poétikánk más szellemiség, tehát más a gyakorlatban. Az ábrázolás módjai, technikái önmagukban ugyan elsajátíthatók, de a művészi alkotásnak a kifejezés módjainak elsajátítása útján van esélye megszületni. Ha ábrázolunk, akkor az ábrázolás fejezze ki az ábrázolthoz való érzelmi, szemléleti viszonyunkat.

Ezért tanulmányoztuk, hogy miként, milyen módon, milyen eszközökkel történik ez egy-egy számunkra vonzó művészeti alkotásban? A képi kifejezésnek történetileg kialakult nyelvi konvenciói vannak. Alkalmanként egyik-másik nyelvi elemre nagyon odafigyelve választunk képet, és alkotó módon utánozva és értelmezve saját képpé fogalmazzuk. Figyelhetünk például a kiegészítő színek érzelmi hatásaira, figyelhetünk a sötét-világos gyakran drámai kontrasztjaira, de figyelhetünk a vonalalkalmazás kifejező lehetőségeire, és így tovább. Azután a mintául választott kép formai viszonyait megváltoztatva figyeljük, hogy számunkra milyen érzelmi, jelentésbeli változásokkal jár a dolog? 

Művészeti alkotásokban megtapasztalhatjuk, hogy egy-egy téma mennyire másként és másként jelentkezhet a kifejezésben. Így azután magunk is megláthatjuk közvetlenül ezt a sokféleséget, ha mondjuk egy alkalommal mindannyian elhatározottan ugyanazzal a témával foglalkozunk. Vannak például a képeinken székek, ülő alkalmatosságok. Sokfélék vagyunk, hát sokféleképpen látjuk akár ugyanazt. A képi kifejezés módjainak sokféleségéből saját módok formálódnak a kifejezés keresésében. A kiállításban a témacsoportosítás okán több „csomagban” találhatók egy-egy alkotó képei, de csak kis figyelem kell hozzá, és megtaláljuk az összetartozókat, mert már látható, hogy személyes stílusokban különül el az alkotók művészi szemlélete. A képzés folyamatában a hozott arculatok a szemünk előtt tisztultak felismerhetővé. 

Gyakran érezzük úgy, hogy a vetített, tanulmányozott és megvitatott képek hozadékával is felér az a tapasztalat, amivel ilyen közösségben történő alkotás jár. Eredményeiben is, de folyamatában is figyelhetjük másságainkat, s a szemléleti különbségek másságaiból igen szépen épülget énképünk, önismeretünk. Bármiféle kreativitás eredményéből, látható-fogható termékéből, visszaolvasható a létrehozó személyisége. Hogy ne volna ez így a művészi alkotással. Tükör az alkotás, amiben megláthatjuk az arcunkat. 

Nem is kell nagyon csöndben mondanunk, hogy mennyire személyiségformáló, mennyire közösségformáló a mi folyamatos alkotó létünk, hiszen láthatta mindenki az alkotók arcait ott, - és nem is csak a képeikben.