A Népi Mesterségek Pest megyei Egyesülete és a Hagyományok Háza Népi Iparmuvészeti Osztálya
meghívja önt a Fehér hímzések a Galga mentén című kiállításukra.

A kiállítás kurátorai:

Dulai Sándorné, Kecskés József, Novák Lászlóné

Támogatók:

Pest Megyei Közművelődési Intézet,
Kerék Antal (tervezőgrafikus),
Várlaki Imre (Folpress Nyomda)

A kiállítás megtekinthető április 18-ig hétfőtől csütörtökig 8 és l6,
pénteken 8 és 13 óra között.

A kiállítást 2008. március 20-án Novák Lászlóné etnográfus nyitotta meg, közreműködött Tóth Sándorné énekes (Bag).

A megnyitón Novák Lászlóné a következőket mondotta:

Kedves Egybegyűltek!

A Népi Mesterségek Pest megyei Egyesülete nevében szeretettel üdvözlöm Valamennyiüket a Hagyományok Háza Népi Iparművészeti Osztályával közösen rendezett kiállításunkon, melyen a Galga mente fehér hímzéseit mutatjuk be. Megköszönöm a meghívást a házigazdáknak, a helyszín biztosítását és az egyéb segítségeket. Kiemelten köszönjük a Pest megyei Közművelődési Intézet sokirányú segítségét, mellyel munkánkba bekapcsolódtak – nem először, és reményeink szerint nem utoljára.

ötödik éve működő egyesületünk tagjai a népi mesterségek különféle ágait művelik, van köztünk szövő, fazekas, gyöngyös, kádár, varró, hímző, csipkekészítő, fajáték-készítő. Helyi hagyományban gyökerező, arra építő munkásság nem jellemző rájuk, mivelhogy megyénk tárgyalkotó hagyományokkal nem rendelkezik. Ez alól üdítő kivétel a Galga mente, annak is elsősorban a fehér hímzései. Kiállításunkon ennek régi és új darabjait láthatják. A kiegészítő darabok egyesületünk szövő és fazekas tagjainak munkái, ezek nem Galga menti ihletettségűek.

A fehér hímzéseket tekintve a régi anyag a hagyományos paraszti közösség által használt, főként viseleti darabokból áll. Ezek kendők. Róluk leírást találnak a kiállításon. Ugyancsak hagyományos néhány párnavég és lepedő. Az újabb hímzések a polgári lakásdísznek használt abroszok, terítők, futók. Ezeket főként a háziipari szövetkezetek megalakulása után készítették, készítik saját, olykor kereskedelmi célokra. Készülnek hímzések ruhára is, főként blúzra, gallérra. De máig készülnek „hagyományos” darabok is, a több településen működő színpadi hagyományőrző csoportok viseletéhez, - illetve egyes lagzikban máig kapnak hímzett zsebkendőt a vendégek.

A Galga menti hímzés nem futott be olyan „sikertörténetet”, mint például a sárközi, a mezőkövesdi vagy a beregi keresztszemes hímzés, hogy csak néhányat említsek a mai Magyarország területéről. Értéke talán leginkább Varga Marianna gondos turai kutatásai és publikációi valamint Petrás Anna több településre kiterjedő munkája nyomán jutott be a szakmai köztudatba. Az utóbbi években hímzőtáborokban, tanfolyamokon tanulható, főként Dulai Sándornénak köszönhetően, aki egyesületünk tagja, alelnöke (hogy magunkat dicsérjem).

A kiállítás kapcsán beszélnék még két dologról. Mindkét dolog nevezhető sűrített, fontos időnek, különleges időnek, kis túlzással – nem vallási értelemben – csodának.

Az egyik ilyen, talán csodának, mindenesetre különleges időnek nevezhető korszak az a szűk
Fél évszázad, melyben a Galga menti fehér hímzés megjelent, felvirágzott, élt. Gondoljuk el. A 19. század végén a polgárosodás-iparosodás átalakította az országot. Budapest világvárossá vált, sokszázezer ipari munkahelyére szippantotta be a törékeny falvak lakóit, elvágva gyökereiket, eltörölve korábbi kultúrájukat. A Galga mente falvaiban nem önfeladás, hanem sajátos önmegerősödés történt. Az ártéri kapásművelés, zöldségtermesztés következtében már a 18. században megtanulták a nagyváros közelségének előnyeit használni. Wellmann Imre gazdaságtörténeti kötetéből tudjuk, hogy már ebben az időben a szükséglethez alkalmazkodva szállították Pest piacaira termékeiket /ma folytatásként állandó standokkal rendelkeznek ma is a fő piacokon/. A 19. század végétől sajátos szervezettséggel kapcsolódtak be az ipari-szolgáltató tevékenységekbe: a férfiak falvanként egy-egy szakma művelőivé váltak. A turaiak vasutasok, a bagiak utcakövezők, a szadaiak a fővárosi parkokban kertészek, a vereseyháziak kéményseprők. Ez naponkénti vagy hetenkénti távollétet jelentett, és sok egyebet. A mi szempontunkból fontos következmény, hogy a családok a kettős /mezőgazdasági és ipari/ tevékenységből több pénzhez jutottak. Ez vezetett a viselet alapvető átalakulásához. Kresz Mária mutatta be, hogyan történt ez az 1800-as évek végén. Eltűnt az addig általános kendervászon, helyette gyári anyagokból készítették ruhadarabjaikat. Szívesen tették. A durvább kendervászonhoz képest a gyolcsok, sifonok sokkal kellemesebbek a bőrnek. A megnövekedett igényekhez alkalmazkodott a helyi kiskereskedelem. Turán, Aszódon egyre több olyan – főként – zsidó – kereskedő nyitott üzletet, aki kínálatával elébe ment, illetve az igények kialakulásával maximálisan kielégítette azokat.

Gondoljuk el. A 20. század elején a monarchia távoli textilgyáraiban /főként Csehországban/ a galgahévízi fejkötő aranyszövetét, a bagi posztószoknya bimbós kelméjét gyártották! /Vége is lett ennek Trianon után. Az új viselet kelméi, kellékei, sok esetben motívumai már nem helyi eredetűek, ám az eleven közösség válogatta és formálta őket saját ízlése szerint. Az asszonyok munkaideje a kenderfeldolgozás megszűntével valamelyest felszabadult, - persze, nőtt is, a férfiak távollétével/. Ebbe a helyzetbe kerültek bele a polgári hímzés bizonyos elemei. Úgy tudjuk, Boldogról indult Galga menti útjára a fehér hímzés, a boldogiak árulták a turai vásáron az első darabokat.. Minden falu kialakította a saját viseleti rendjét, alsó- és felső ruházatát, gazdag ünnepi viseletét. Ez a viselet sokban különbözik a mi ruházatunktól, amely valamilyen módon és mértékben nemzetközi divattrendeket követ. Ez a viselet esztétikai minőségén túl sok egyéb információt hordoz viselőjéről, annak életkoráról, családi állapotáról, az adott ünnepről, - de elsősorban arról a faluközösségről, melyhez viselője tartozott. Ami nagyon érdekes: egy, a korábbinál sokkal nyitottabb, globalizálódó világban nem lazult hanem erősödött a lokális identitás. Ehhez nagyon erős, ezer szálon kapcsolódó faluközösség kell. Sok tehetség és kreativitás. Munkamegosztás. Rengeteg döntés. Arról, hogyan lesz egy kívülről bekerülő elem a miénk, hogyan épülnek az elemek rendszerré, rendszerekké. A nem egészen két emberöltő alatt a fehér hímzéssel ékített darabok a viseleten kívül a lakberendezés, a szokások, a vallási élet részeivé váltak.

Vége lett ennek a kornak is. Ahogy megszűnt a közösség kontrollja, az asszonyok levetették viseletüket, polgári bútort vásároltak az újonnan épült kockaházakba, a hímzések elszínesedtek-silányodtak…De az a fél évszázad akkor is megvolt, tudjuk, utólag is örülhetünk neki. Ha sok nyoma nem is maradt, az örökösök máig is szeretik falujukat, újra- és újratanulják, bemutatják hagyományaikat.

A másik csoda egyéni, kicsi idők sora. A hímező leányoké, asszonyoké. A kézimunkázás az úri kisasszonyok passziója, elfogadott-elvárt unaloműzője volt. Leányiskolákban tanították a zongora-, a tánc- és illemórák között. A kőszegi városi múzeumban a régi kőszeg leányiskola kézimunka mintacsíkjait állították ki: leheletnyi gyolcson finom és bonyolult hímzéscsíkok. Vonzó lehetett a hímzése fölé hajoló, piruló leányarc, a könnyű, finom ujjacskák…Hát, a Galga menti leánykák finom ujjacskáit a mezei munka, a hideg edzette-sebezte folyvást. Mikor egyéb dolguk végeztével leültek hímzésük mellé, mégis körülvette őket a csöndes elmélyülés, a teljes figyelem, az odaadás nyugalma. Az a belső fényt sugárzó nyugalom, melyet a nagy delfti festő ragadott meg talán maradéktalanul csipkeverő, levélolvasó, tejet csuporba öntő női alakjain. Az az odaadás és nyugalom, amely a hétköznapi cselekedetet az emberi élet kivételes, mondhatnánk, szakrális szférájába emeli.

 Adjon az isten valamennyiünknek ilyen pillanatokat!